Midőn estenden a nap nyugovóra száll s fent a magasban kigyúlnak az ég világoló mécsesei – ha a hold szelíd fénye nem ragyogja be az estét – az égboltozaton haloványon derengő fényöv jelenik meg. „A hadak útja” mondja meg illetődve – e mindennapos égi jelenség láttára – a székely, s amit mond, nyomában valami szunnyadó emlék kezd ébredezni lelkében az emlékkel felújul előtte verőfényes gyermekkorának legszebb regéje: „Fogyaték népével hátrált Csaba, hogy az elveszett hon visszaszerzésére ázsiai rokonaival egyesülten térhessen vissza, magával viszi Etele szent kardját, hogy puszták tengerének habjaiban tisztára mosván, annak bűvös erejét ismét visszaadja. Erdély végső határánál őrködni hagyja a székelyt, hogy ha majd visszatér, segítségére legyen. Elváláskor a távozók áldoznak tűznek, víznek, levegőnek és földnek, azután megesküsznek, hogy fenyegető vész idején segítséggel fordulnak vissza még világ végéről is.
Ám alig haladtak a havas aljáig, már a körül lakó népség felemelkedett a maroknyi székely ellen: de megrendül a föld, megrázkódnak a fenyők koronái s hírül adják a vonulóknak társaik veszedelmét. A hadak egy része visszafordul s meglepvén, pozdorjaként szórja szét az ellent”. „ Egy év múlt el s a völgyek lakói megirigylik a székely nyugalmát s ismét fenyegetik seregeikkel, a patak sikoltva szalad a folyamba, a folyam a tengerbe és hírt visznek a távozóknak, a segély nem késik, s a székely ismét mentve lőn”. „ Három év múltán új nemzetségek veszik körül a székelyt s küzdelem fejlik életre-halálra. Már a szellő sem éri el Görögország tájára távozottakat, de a puszták viharával társulván, mégis megtalálja őket messze délkeleten. Csaba népe harmadszor is győzelemre segíti testvéreiket.” „Sok idő folyt le ezután, a magban elültetett diófák agg törzsekké nevelkedtek, a fiak megvénültek az unokák lettek fegyverhordó bátor férfiakká. A szorgalom a rengeteget kies teleppé varázsolta, a hosszú tartózkodás az őrállomást édes hazává tette, nem volt ki háborítani merje a székely tűzhelyét, mely saját erős karjának s ismeretlen seregeknek védelme alatt állott.
De végre is kitör a szomszédok régi gyűlölete a nyelvben és szokásban egyedül álló székely ellen, megszámlálhatatlan nép kel fel a székely kiirtására s a bérces kis hazát minden oldalról ostromolni kezdi. Dicsően vív a székely, de már-már lankadozik a túlnyomó erő ellenében. A segítség messze van, tán feledésbe is mentek, az elszakadt hű társak pedig már rég a földben alusszák álmaikat. Ámde a székelyek csillaga nem szunnyadozik megemlékezve az áldozatról, az esküről, lobogva viszi a hírt a földről az égi csarnokokba. Itt lent az utolsó csata készül, maroknyi nép az ellenséggel szemközt, midőn egyszerre paripák dobogása és fegyverek moraja hallatszik s fényes hadak vonulnak némán az égen fölfelé a dicső harctársak, kik háromszor jövének segítségre, most negyedszer, mint hallgatag szellemek hosszú sorban leszállnak ott, hol kék a boltozat a székely havasokkal ölelkezik.”
„Nincs halandó erő, mely megállhatna a halhatatlanok előtt, rémülés szállja meg a tenger ellenséget s futnak minden felé, többé hátra sem tekintve.
Azóta áll a székely háborítatlanul, nemsokára véget ér hű őrködése is, midőn végleg elköltözöttek hű unokáihoz mint kalauz csatlakozva, örökségüket, nagy Magyarországot visszafoglalják. A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttükben s vissza tértükben taposnának, eltörölhetetlenül maradt az ég boltozatán lábaiknak és lovaik patkóinak nyomdoka az, mit derült éjféleken mint tejfehér szalagot látsz tündökleni a magasban, se melynek neve azon órától fogva „hadak útja” a székelyeknél.
