A keleti Kárpátok tövében, égre törő bércek alján él egy maroknyi, tősgyökeres magyar nép szorgalmas, értelmes, ügyes, utánozhatatlan művésztehetség e mellett erős, mint a szikla-láncolat, mely festői szép völgyeit, aranykalászos rónáit köríti. A nép a székelynép, földje a Székelyföld. A természet alkotta éles határok között ős eredetiségben megmaradt népszokások, sajátosságok, nyelv, viselet egy kis külön ország benyomását teszi az emberre.
A székelyekben a tipikus magyar szellem ősereje szól felénk, a Székelyföldben egy még nem is sejtett világ csodás tündérkertje tárul fel előttünk.
Ivó Székelyudvarhelytől 25 km-re található tanyavilág „Amolyan nyári szállások voltak régen ezek a tanyák, ahova nyaranta felköltözött a gazdaember, szénát csinált, fát, zsindelyt készített, s mert megunta az örökös költözködést, hát itt ragadt.”
A Hargita fenséges magasságainak, irdatlan rengetegeinek tövében, a völgyek mélyében, a patakok ölén fekvő ivói tanyavilág, sajátos, szétszórt falusi házai közé, melyek mint egy-egy csöndkupac állnak önmaguk hallgatására ítélve, épültek és egyre szaporodnak és nőnek, mint erdőben a gombák, a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi stb. emberek hétvégi házai, kik menekülve a nagyvárosok zajától , próbálják fellendíteni a turizmust, és ez által kiépíteni, megerősíteni a vidéket, és talán egy magyar turisztikai és síparadicsomot létrehozni.
Vidékünk maga tárja elénk ellenállhatatlan vonzerejét, szépségét és ugyanúgy értékeit, babonás kincseit. Európának talán nincs más, a miénkhez hasonló vidéke, ahol a településszerkezettől az emberek gondolkodásmódjáig, mindent ennyire meghatározna a táj, a természeti környezet, amely a maga képére és hasonlóságára alakított mindent az évszázadok során.
Nevezhetnénk ezt a világot a táj alkotta civilizációnak. Régiónkban a történelem és a természet rendet teremtő életformát határozott meg az itt élők számára. Rendet, mely őrzi még a hagyományos közösség szervezetének fenntartó jegyeit.
Ha a Hargitát a „fenséges” esztétikai jelzővel ruházzuk fel, itt, Ivó völgyében, „bájosnak” kell neveznünk mindent. Nem a nagy arányok, nem a feltűnő rendkívüliségek, hanem a báj csöndes szépsége vesz körül s ez ragyog felénk bármerre nézünk. Gyógyít itt nemcsak a víz, de gyógyít a patakok andalító hangja, a szelíden sugdosó fenyők hívogatása, a pázsitos oldalak verőfénye és nyugalma, a cirógató, simogató szellők incselkedése.
Itt kitör a lélek csöndes szava: Valóban jó nekünk itt lenni!
