|
A Székely nép eredete a regében
Midőn estenden a nap nyugovóra száll s fent a magasban kigyúlnak az ég világoló mécsesei – ha a hold szelíd fénye nem ragyogja be az estét – az égboltozaton halaványon derengő fényöv jelenik meg. „A hadak útja” mondja meg illetődve – e mindennapos égi jelenség láttára – a székely; s a mit mond, nyomában valami szunnyadó emlék kezd ébredezni lelkében az emlékkel felújul előtte verőfényes gyermekkorának legszebb regéje: „Fogyaték népével hátrált Csaba, hogy az elveszett hon visszaszerzésére ázsiai rokonaival egyesülten térhessen vissza; magával viszi Etele szent kardját, hogy puszták tengerének habjaiban tisztára mosván, annak bűvös erejét ismét visszaadja. Erdély végső határánál őrködni hagyja a székelyt, hogy ha majd visszatér, segítségére legyen. Elváláskor a távozók áldoznak tűznek, víznek, levegőnek és földnek, azután megesküsznek, hogy fenyegető vész idején segítséggel fordulnak vissza még világ végéről is.
Ám alig haladtak a havas aljáig, már a körül lakó népség felemelkedett a maroknyi székely ellen: de megrendül a föld, megrázkódnak a fenyők koronái s hírül adják a vonulóknak társaik veszedelmét. A hadak egy része visszafordul s meglepvén, pozdorjaként szórja szét az ellent”. „ Egy év múlt el s a völgyek lakói megirigylik a székely nyugalmát s ismét fenyegetik seregeikkel; a patak sikoltva szalad a folyamba, a folyam a tengerbe és hírt visznek a távozóknak; a segély nem késik, s a székely ismét mentve lőn”. „ Három év múltán új nemzetségek veszik körül a székelyt s küzdelem fejlik életre-halálra. Már a szellő sem éri el Görögország tájára távozottakat, de a puszták viharával társulván, mégis megtalálja őket messze délkeleten. Csaba népe harmadszor is győzelemre segíti testvéreiket.” „Sok idő folyt le ezután; a magban elültetett diófák agg törzsekké nevekedtek, a fiak megvénültek az unokák lettek fegyverhordó bátor férfiakká. A szorgalom a rengeteget kies teleppé varázsolta, a hosszú tartózkodás az őrállomást édes hazává tette; nem volt, ki háborítni merje a székely tűzhelyét, mely saját erős karjának s ismeretlen seregeknek védelme alatt állott.
De végre is kitör a szomszédok régi gyűlölete a nyelvben és szokásban egyedül álló székely ellen; megszámlálhatatlan nép kel fel a székely kiirtására s a bérczes kis hazát minden oldalról ostromolni kezdi. Dicsően vív a székely, de már-már lankadoz a túlnyomó erő ellenében. A segítség messze van, tán feledésbe is mentek; az elszakadt hű társak pedig már rég a földben alusszák álmaikat. Ámde a székelyek csillaga nem szunnyadoz; megemlékezve az áldozatról, az esküről, lobogva viszi a hírt a földről az égi csarnokokba. Itt lent az utolsó csata készül, maroknyi nép az ellenséggel szemközt, midőn egyszerre paripák dobogása és fegyverek moraja hallatszik s fényes hadak vonulnak némán az égen fölfelé; a dicső harcztársak, kik háromszor jövének segítségre, most negyedszer, mint hallgatag szellemek hosszú sorban leszállnak ott, hol kék a boltozat a székely havasokkal ölelkezik.”
„Nincs halandó erő, mely megállhatna a halhatatlanok előtt., rémülés szállja meg a tenger ellenséget s futnak minden felé, többé hátra sem tekintve.
Azóta áll a székely háborítatlanul; nemsokára véget ér hű őrködése is, midőn végleg elköltözöttek hű unokáihoz mint kalauz csatlakozva, örökségüket, nagy Magyarországot visszafoglalják. A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben s vissza tértökben taposának, eltörölhetetlenül maradt az ég boltozatán; lábaiknak és lovaik patkóinak nyomdoka az, mit derült éjféleken mint tejfehér szalagot látsz tündökleni a magasban, se melynek neve azon órától fogva „hadak útja” a székelyeknél. |
